Sötétben Üvöltő Némaság
/Táncoktatás engedetleneknek/

Fekete erdő mélyében,
Minden hosszában-széltében,
Hideg lángok között,
Mely nem éget,
De simogat,
Táncunk járjuk mi ketten,
Kecsesebben, mint gondolat.
Kövek alól
Lombok alól
Irigy, aki ránk néz,
Utánunk kap száz kéz,
Száz láb dobog,
Nyílik a föld,
Hasad az ég,
De fülünk csak kettőnk hangját hallja!
Egymás hangja:
Nyugalom
Hatalom.

Ám ujjad szakad tőlem,
Messzire lépsz…
Talán szaladsz,
Vagy csak a köd
Nyel
El
Lassan,
Hogy szavad többé ne hallhassam.

Mégis táncolnom kell egyre,
Téged keresve,
Ha jön az este
Puha,
Lomha teste.
Mosoly szaladna arcomon,
Ha kavics- szabdalta talpakon
Hajladoznék,
De nem bánt a finom homok.
Csak simogat, s én tombolok,
Mint engedetlen gyerek!
Nélküled mi legyek?!
Táncom torz vonaglássá fajul,
Földre hullok s csapkodok,
Verem a port vadul.

Mikor lesz újra Egész?
E bábeli bolygó bűnviharában
Kihez nyújt majd a kéz
- A Gondviselés keze -
Papíron időt, helyet,
Hogy akkor, s oda mehet,
Ha erősen hiszi,
Meggyőződve hiszi,
Hogy mindenlét-beli párja
Várja
Akkor és ott
Itt és most
Három éve
Millió éve
Őrjítő fényévekre!
Valamikor, valahol
A Teremtés zakatol.

Ott voltunk egyek.

Onnan erednek lépteink,
Miket külön utakon
Sántán, félve jártunk,
De együtt újra megtaláltunk.

A tökéletesség titka hát ez.
De hogy ölelő karom meg ne fojtson,
Fordítok egyet a kulcson,
S ajtót nyitok neked:
Lélegezz.
Csak lépteidet vigyázd újra nagyon.